A központi kitakarás miatt fókuszban az Airy korongba kevesebb, a diffrakciós gyűrűkbe több fény jut.
Ezért a Gauss-görbe alakú szóródási kör (ami nem tévesztendő össze az alább látható PSF függvénnyel!!!) átmérője változatlan légköri körülmények között (az FWHM-mel ez mérhető is) nagyobb lesz, azaz a csillagok képe "pufibb" és lágyabb peremű lesz, egy ugyanakkora átmérőjű és fókuszú, kitakarás- és színezésmentes - pl. APO vagy pláne Yolo rendszerhez képest. Ez a hosszú expozíciós felvételeken a felbontóképességet lerontja, ami a kettősök felbonthatóságát is negatívan érinti.
Vizuálisan (és lucky-imaging-gel) kicsit más a helyzet, mert ott - ha a kísérő szögtávolsága éppen akkora, hogy a képe az első diffrakciós résbe esik, akkor - az ismert "megáll a levegő" pillanatokban - megpillantható a halványabb kísérő is, de ez a kitakarástól függetlenül így van. Ezt a helyzetet egyébként kissé nehezíti, hogy általában nem monokromatikus fényben nézzük az eget, s ezért az Airy korong és az elhajlási gyűrűk széle a színek megjelenése miatt még diffúzabb, még tisztán tükrös rendszerek esetén is (!!! hiszen az elhajlás is hullámhosszfüggő, nem csak a lencsék fénytörése).
A tartólábak esetén ezt "bolondítja meg" a lábak diffrakciós tüskéje, amit az András által is említett tubus-forgatással lehet pozicionálni úgy, hogy az adott kettőscsillag iránya két diffrakciós tű közé essen.
Egyébiránt a kitakarás léte minimális mértékben valóban csökkenti a diffrakciós mintázat átmérőjét, s ezért éppen a "résbe eső halvány kísérők" esetében egy kitakarásos cucc felbontóképessége valóban javulhat kissé (lásd a piros görbék zéruspontjait - a feketéhez képest - alább), de a kitakarás mérete ezt már a továbbiakban és érdemben nem, vagy alig befolyásolja (ám a csúcsintenzitást durván lerontja):
PSF.JPG
Forrás:
https://www.telescope-optics.net/telesc ... uction.htm
A hosszú expozíciós szóródási kör fentebb említett kitakarás miatti kiszélesedését, és a felbontóképesség e miatti romlását azonban ez érdemben nem érinti.
Összefoglalva: abban a nagyon speciális esetben, ha vizuálisan és jó seeing mellett észlelünk, vagy lucky imaging technikával fotózunk, ÉS az adott kettős szögtávolsága ÉPPEN az első diffrakciós minimumba helyezi a HALVÁNY kísérőt, AKKOR ÉS CSAK AKKOR valóban felbontható egy kitakarásos optikával egy olyan kettős, ami egy ugyanakkora átmérőjű kitakarás-mentessel nem. Minden egyéb esetben a kitakarásmentes felbontóképessége jobb - természetesen ugyanakkora átmérők esetén.
MDA
u.i.: még annyit - saját tapasztalatként -, hogy természetesen a közeli kettősök fent említett, Gauss-görbe alakú szóródási köre "egymásba ágyazódik", és ha a főcsillag szaturációját el tudjuk kerülni, vagy ha szaturálódik is a centroid körül, de a kísérő centroidja a főcsillag Gaus-görbéjébe, de annak szaturált tartományán kívül esik, akkor a felvétel kontrasztjának csökkentésével "elő lehet hívni" a főcsillag fotonözönében megbújó kísérő képét is. Én így fedeztem fel (kellő szerénységgel, de szó szerint...) az "A Boo" (HR5361) kísérőjét, amit egyetlen katalógus sem hozott addig (csak spektrális kettősként/változóként)...
Nincs meg a kellő jogosultságod a hozzászóláshoz csatolt állományok megtekintéséhez.
Egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés; három méréssel már lehet kezdeni valamit...