Skirka írta:Egy kérdésem lenne:
A gravitációs vöröseltolódás estén az adott objektumon az idő lassaban telik, mint a tőle távolabbi megfigyelő szerint. Azaz az objektumon keletkezett fotonnal nem történt semmi, amíg a megfigyelőhöz érkezett, csupán a keletkezésének helyén levő ideális órához képest megtartotta a frekvenciáját.
Ez nekem azt sugallja, hogy az adott égitest felszínén a foton keletkezéséhez szükséges energia is kisebb, mint a tőle távolabbi, elhanyagolható gravitációs térben levő megfigyelő helyén lenne szükséges. Extrém nagy gravitációs tér estén, egy fekete lyuk eseményhorizontja közelében még nagyobb vöröseltolódás van, még kevesebb energiával jön létre az a folyamat, ami a foton keltéséhez szükséges. Viszont ezen a helyen, (az eseményhorizont közelében) a kívülről jövő fotonok kék eltolódást "szenvednek".
Az esemény horizonton ezek a kívülről jövő fotonok végtelen nagy frekvenciájúak és energiájúak, ha jól gondolom.
Ezek szerint az eseményhorizont egy szinguláris felületnek tekinthető?
Nem. Elég nagy fekete lyuk eseményhorizontjába még be is tudnál menni és egy ideig még nézelődhetnél is, mielőtt találkozol a...
végtelennel Ha jól értem ezt a DGy-t:
http://www.youtube.com/watch?v=PTLUariEcrE , akkor az van, hogy a szingularitás középen van. Az eseményhorizont csak az a felület, amin belül úgy görbül a téridő, hogy minden kifele történő mozgás térszerű lenne, azaz fénynél gyorsabban kéne kifelé mozognod ahhoz, hogy a lyukon kívül lévő megfigyelő számára is kifele mozogj.
A másik irány, amit mondasz, az meg amikor te vagy az eseményhorizonton és nézed a bejövő fotonokat. Ott meg az van, hogy úgy néz ki a metrika, hogy a lyukba behulló dolgok a külső megfigyelő számára sosem érnek be az eseményhorizonton belülre. Ha beleesik egy jeladó a fekete lyukba, aki adja a jeleket, akkor kívülről nézve nem csak az látszik, hogy a jelek egyre nagyobb hullámhosszon jönnek, hanem az is, hogy egyre ritkábban. Az eseményhorizonton
belülre a külső megfigyelő szempontjából sosem lehet esni.
Az viszont, aki beesik a fekete lyukba, az semmi különöset nem lát az eseményhorizonton, vígan mászik befelé.
Az eseményhorizont az nem egy szinguláris felület, hanem a határa ennek az "alternatív téridőnek". Mintha külön lenne egy eh-n belüli és egy azon kívüli Minkowski-univerzum. Ezek egymáshoz való viszonyát a Penrose-diagrammal ábrázolni is lehet. Mindenféle extrább konstrukcióknál, mint forgó fekete lyuk, a fehér lyuk, a féregjárat vagy fekete lyukakkal összekötött párhuzamos univerzumok, kettőnél több ilyen is lehet, egyenesen térképeket lehet csinálni ezekből az Minkowski-univerzumokból. A DGy-előadások ezekkel kapcsolatban különösen lenyűgözőek, ami feltehetőleg azzal is összefüggésben van, hogy ha jól tudom, ő is áltrelmélész.