tobe_ írta:Most a kezdetkori állapot olyasmi volt, mint most a fekete lyukak...
Amennyire sikerült megértenem Roger Penrose magyarázatát, egy alapvető aszimmetria van a Nagy Bumm (kezdeti) szingularitásának geometriája, és a fekete lyukak (végső) szingularitásának a geometriája között. Az általános relativitáselméletben szereplő görbületi tenzort fel lehet bontani két részre: a próbatestre térfogatváltoztató gravitációs hatásokat a Ricci-tenzorba, a próbatestet árapállyal torzító gravitációs hatásokat pedig a Weyl-tenzorba lehet gyűjteni. A szóban forgó aszimmetria abban nyilvánul meg, hogy a fekete lyukak körüli térben a Ricci-tenzor nulla (vagy nagyon kicsi), míg a Weyl-tenzor a végtelenhez tart, ahogy közelítünk a szingularitáshoz (az árapályerők jóval meghaladják a térfogatváltoztató erőket). Ezzel szemben a kezdeti szingularitás esetében a Weyl-tenzor nulla (nincs semmiféle árapályerő), míg a Ricci-tenzor tart a végtelenhez, ahogy a szingularitást megközelítjük: a térfogatváltoztató hatás az uralkodó. Penrose erre az aszimmetriára alapozza az álláspontját, hogy fizikai törvényszerűség a kezdeti szingularitás alacsony entrópiája, szemben a végső szingularitások lehető legmagasabb entrópiájával. (Ez a minimum, ami szükséges, hogy legyen az időnek iránya!)
Azaz összefoglalva: nem, a kezdetekkor nem olyan volt az állapot, mint most a fekete lyukakban.
Szerintem valahol itt van a válasz arra a laikusokban felmerülő paradoxonra is, hogy ha a fekete lyukak szingularitásából semmi sem juthat ki, akkor a Nagy Bumm szingularitása hogyan is tudott kitágulni? Egyszerűen nem ugyanazok a szingularitások ezek.