Az én időmben fizikus szakról lehetett leágazni, úgy rémlik... tehát fizikusnak kellett felvételizni, és úgy emlékszem, másodévtől ágazhatott le az ember csillagásznak. Jó, hát akkor még nem a középiskolai irodalomjegytől függött, hogy kiből lehet csillagász.
Matek tényleg sok, de nagyon jó. Máshol többnyire alapvetően egy hatalmas definíció-tétel-bizonyításhalmazt kell, mondjuk ki, beseggelni. Itt viszont összefüggéseket tanul az ember (persze tételt is sokat, a szemlélet ami másmilyen). Pl. a vektorszámítás még valahogy az ember térérzékét is fejleszti amellett, hogy bárminek a felületét és térfogatát ki lehet számolni vele (és még rengeteg mást is, és mindezt az első félévben megtanítják).
De fizikus szakon is volt asztrofizika szakirány, ami majdnem ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy fizikus diplomát ad.
Általában véve a fizikus diploma azért csodálatos, mert szinte mindennel felülről kompatibilis. Jó, orvos az nem lehetsz vele
, de geológustól programozóig bármi. A fizikus, az egyfajta magasabbrendű tudás birtokosa. Az egyetemi szakok többsége ezt általában csak mutatja magáról. De a fizikus, az tényleg.
Ha most érettségiznék és csillagász akarnék lenni, akkor az eltén csinálnám meg a fizikus szakot, asztrofizika + kvantummechanika szakirányon, aztán diploma (esetleg doktori) után meg sipirc go west. Sajnos az élet olyan, mint egy folyosó. Megyünk benne előre, és ami ajtó előtt elhaladtunk, az utána már bezárul. Idővel az ember életében megjelennek azok a kihagyott lehetőségek, amik már nem pótolhatóak, és a hibás döntések, amelyek már nem javíthatóak ki. Minél kevesebb ilyened van, annál inkább vagy boldog ember.
