mizar írta:... Tipikus pesti probléma. Gyertek ide, tutira sikerélményetek lesz. Az itteni (különösen a környező falvakban) élő gyerekek ingerszegény környezetében lehet motivációt találni bőven. ...
Bár többségében egyet értek azzal, amiket írtál, de a fenti gondolatoddal vitatkoznék.
A megfigyelés szerintem is pontos ("Tipikus pesti probléma."), de nem az ingerek közti mennyiségi különbség miatt. Az élet ma már szinte ugyanazokat a lehetőségeket és ingereket kínálja mindenütt (na jó, a tanyákat és a - sajnos - kihalóban lévő zsákfalvakat kivéve...).
Véleményem szerint a különbség a gyerekek nevelés-, neveltetésbeli különbségében rejlik. (Ugye, már megint rajtunk múlik...)
Nevezetesen arra gondolok, hogy Budapesten a szülők sokkal "munka-centrikusabbak", azaz sokkal nagyobb a hajtás, és ezzel együtt a napi pörgés, mint vidéken. (Általános tendenciákról beszélek; egyedi kivételek persze lehetnek itt is, ott is.) Ez pl. a közlekedési morál különbségében is mérhető: Pesten mindenki megy, mint állat, nyomul, rohan; vidéken ugyanakkor kihullik a hajam a sok "tutyi-mutyi", ráérős sofőr miatt az utakon. Ennek hátrányát a család, azaz a gyerekek (és persze a házastárs) szenvedi el: sokkal kevesebb időt fordítanak az együttlétre, a gyereknevelésre a budapestiek. Vidéken az élet ma még sokkal "ember-központúbb", nyugodtabb, s így a gyerekek is sokkal több inputot kapnak a szülőktől, s nem az "utca és az internet neveli őket", kontroll nélkül.
A fentieket saját magamon is érzékeltem (mivel miskolci vagyok, de már jó ideje Budapesten élek), és csak tudatos odafigyeléssel tudtam ezt a hatás - többé kevésbé - elkerülni.
Tehát megint csak azt tudom mondani: ne külső hatásokra fogjuk a gyerekek viselkedésbeli változásait. Azokat mi, szülők idézzük elő, vagy hagyjuk, hogy "előidéződjenek", mert nem figyelünk oda rájuk eléggé.
Nem győzőm hangsúlyozni: a passzív hatások (televízió, bulvársajtó, internet, stb.) nem nevelnek senkit; azok csak hatnak a személyiségre. De hogy ez a hatás milyen eredményre vezet az adott személy esetén, az az aktív nevelés során kialakult személyiségen múlik, amire viszont a személyes, szülői interakciók meghatározó hatással vannak (már ha vannak ilyenek, és megfelelő irányba tolják a gyerekeket).
Ismerek gyereket, aki okostelefon és Facebook-buzi lett, és ismerek olyat is, aki inkább kirándulni megy, vagy olvas, és "normális" módon használja ezeket az eszközöket. Pedig a Facebook ugyanazt mutatja mindkettejük számára. Hogy mi a különbség közöttük? A családi háttér, az indítás!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Indítás után a pályagörbét már csak "pofozgatni" lehet, de az égtájak akkor már alapvetően determináltak...
Ahogy János is írta: "Kisgyerek korban kell megfogni a palántát, ...", s akkor bízhatunk benne, hogy felnőttként a "megfelelő" újságokat veszi le a standról.
Lefordítva a fentieket a saját problémakörünkre: véleményem szerint kisiskolás korban kell "megfertőzni" a gyerekeket a csillagászat iránti érdeklődéssel, és akkor nem lesznek taglétszám-problémái az MCsE-nek soha.
Pl. egy ötlet: minden megyében, városban lehetnek olyan, kellően lelkes és "ráérőbb" (pl. egyetemista) amatőrcsillagászok, akik rendelkeznek előadói vizsgával (ha van még ilyen; annak idején én még vizsgáztam ilyenből kezdő és haladó fokozaton), és általános iskola alsó tagozatos osztályai számára tarthatnának előadásokat, bemutatásokat - akár járdacsillagász-módon - akár csak lelkesedésből is (mint jómagam).
MDA
Egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés; három méréssel már lehet kezdeni valamit...