Ezt a cikket a Csillagvároson közzétett sztereogramokkal kapcsolatban kapott kérdések sora generálta. Sokak számára természetesen egyszerű ezen képek „látása”, mások számára örökre megoldhatatlan feladat marad. Megpróbálok most egy kis elméleti háttérrel együtt segítséget nyújtani ahhoz, hogy mind többen élvezhessék a 3D-s világ eme nagyszerű találmányának csodálatos világát.

Térhatású kép az emberi elmében úgy képződik, hogy a két szem két eltérő képet közvetít az agyba, ami „feltételezi”, hogy a két szem egyetlen háromdimenziós világot lát. Ezt a hatást mesterségesen is előállíthatjuk. Tehetjük ezt eszközök segítségével, amikor pl. egy szemüveg segítségével a bal és a jobb szembe csak a külön-külön oda szánt képet juttatjuk el. Ez lehet egy piros-kék/zöld színű szemüveg, polarizált szemüveg, netán LCD panelekkel ellátott szemüveg. Eszköz nélkül a legjobb mesterségesen előállított háromdimenziós kép a hologram. A hologram számos kitűnő tulajdonsága mellett rendelkezik néhány olyan hátránnyal, ami miatt a mai napig nem lett egyeduralkodó a térhatású képalkotásban (drága, korlátozott méretű stb.). Ezeken kívül számos technika létezik, és napjainkban, mikor a szórakoztatóipar is felfedezte benne az óriási üzlet lehetőségét, a 3D-s technológiák fejlesztése új lendületet kapott.

Az eszköz nélküli 3D képek egyik legérdekesebb területe a sztereogramok (máshol autosztereogramok, „varázsképek”). Az elvet másfél évszázaddal ezelőtt fedezte fel egy skót fizikus David Brewster. Brewster megfigyelte, hogy a tapéta ismétlődő mintázata mélységgel rendelkezőnek látszódhat. A minta, mondjuk egy virág, egymás melletti másolatai magukhoz vonzhatják a két szemet. Ez azért történhet meg, mert az azonos virágok azonos helyre kerülnek a két retinán, ezért a kettős képek egész sorozata tévesen egy képbe olvadhat a két szélső, pár nélküli elem kivételével. Minthogy nem lát kettős képet, az agy idő előtt megnyugszik, hogy megfelelően beállította a két szemet, és a téves összerendezésben hagyja azokat. Így a szemek egy a fal mögötti képzeletbeli pontra irányulnak, és a virágok olyan távolságban látszanak lebegni a térben.

Brewster azt is észrevette, hogy ha a másolatok egy párja közötti távolság eltér a többitől, azok kiemelkednek a többi elé, vagy besüllyednek azok mögé. Ha a két virág kicsit közelebb van egymáshoz, a tekintetek iránya közelebb kerül, és a szemhez közelebbi pontban fog kereszteződni. Ugyanígy, ha egy kicsit távolabb helyezik egymástól, a két szem tekintete messzebb fog kereszteződni, és a „kísértetvirág” kicsit messzebb kerül.

Ha még nem tudjuk, hogyan nézzük a sztereogramokat, próbáljuk a következőképpen. Tartsuk a képet egészen közel a szemünkhöz, túl közel, hogy a szemünk ne fókuszálhasson. Csak hagyjuk, hogy szemünk előre nézzen, és kettős képet lásson. Távolítsuk a képet, de közben szemünket hagyjuk ellazult állapotban, hogy keresztülnézzen a képen egy mögötte lévő képzeletbeli pontra. Még mindig kettős ábrát látunk. A trükk az, hogy hagyni kell a képpárok egyikét, hogy egymásra csússzon. Az egymásra került ábrák fokozatosan fókuszba kerülnek, és különböző távolságokra ugranak. Másik módszer lehet, hogy ujjunkat néhány centiméterrel a sztereogram elé tartjuk, az ujjunkra koncentrálunk, majd elvesszük azt onnan úgy, hogy szemeink arra a távolságra maradjanak beállítva. Ha sikerült a fenti képet térben látnunk, akkor repülők lesznek a legtávolabb, a csónakok a legközelebb, és minden objektumból többet fogunk látni (5 repülő, 5 kis felhő, …, 8 csónak). A fenti ábra az úgynevezett „tapéta sztereogramra” példa, ahol a tárgyak minden sora előrébb, vagy hátrébb csúszik, de nem jelenik meg új forma.

A sztereogramok másik fajtája a „véletlenpont sztereogram”, ahol a kusza mintázatból a megfelelő nézési technikát alkalmazva egy új alakzat bontakozik ki. Ezeket a sztereogramokat csak számítógéppel lehet előállítani. A számítógép egy függőleges csíkot generál pontokból, és annak másolatait egymás mellé teszi. Néhány oszloponként a pontok bármely halmaza megismétlődik. Ha két szem szomszédos csíkokra téved, azok tévesen egyesülnek. Ha egy részletet a tervező lebegtetni akar a sztereogram előtt, akkor annak minden egyes pontját közelebb viszi a szomszédjához. Ha mélységet akar létrehozni, akkor a kérdéses részlet pontjait kicsit távolítja. Azt látnunk kell, hogy az alkalmazott textúra ez esetben lényegtelen, csak az ismétlődő pontok egymáshoz viszonyított távolságának van jelentősége.

Sajnos a sztereogramoknak is megvannak a maguk korlátai. A technológiából adódóan nem tudjuk az eredeti textúrájában nézni a képet. A szem fókuszálása miatt nem készíthető belőle mozgókép. Valamint csak két szemmel látható (ellentétben például a hologrammal).

Sztereogramokat mi magunk is viszonylag egyszerűen előállíthatunk pl. az egyszerű, de ingyenes Bigle 3D programmal (http://www.beroux.com/english/softwares/bigle3d/), vagy a sokkal profibb, de ingyenesen csak 30 napos próbaverzióban használható Stereogram Explorer programmal (http://www.aolej.com/stereo). Mindenkinek jó kalandozást kívánok ebben a csodálatos világban.

Kása János